Ez a blog vajon mi?
2008. október 3.Arról szól, hogy 20 éves együttélés után hogyan élem át férfiszívvel a házasságunk összeomlását.
A válság első napjaiban láttam úgy, hogy le kellene írnom a 
történéseket, még ha magam nem is profitálhatok belőle, de tán valaki másnak még hasznára lesz. Szeretnék objektív képet festeni a házasságunkról és a válságunkról, de képtelen vagyok rá, nem tudok elrugaszkodni a saját látásmódomtól, így amit írok, esetleg helyenként tudálékos, arrogáns, hím soviniszta és pökhendi is lehet, akik ezzel tudnak boldogulni, és meglátni a sorok között rejlő igazi mély dolgokat, azok kövessenek!
Ígérhetném, hogy objektív leszek, de minthogy szenvedő alanya vagyok a történetnek, kizárt, hogy ez sikerüljön, így kérek mindenkit, aki olvassa, hogy ne ítélje meg az írásom alapján a szereplőket és különösen a feleségemet, hiszen neki nincs módja arra, hogy megvédje az álláspontját, bár kommentezhet, ha akar. Ami itt olvasható, az nem az igazság, hanem a tények egy sajátos szögből felsejlő fény-árnyék játéka, pontosabban annak vetülete, hogy miként élem én át az egészet. Valahogy úgy, mint egy rab vagy elítélt, aki azzal vezekel, hogy leír mindent, bár tudja, hogy ettől semmi sem változik.
Nem zavar a tudat, hogy esetleg a családtagok is olvashatják a blogodat? Vagy úgy gondolod, hogy ők sohasem akadhatnak rá?
Nem zavar, ha így lenne el sem kezdtem volna. Pontosan a családtagok és a jó barátok, jó ismerősök azok, akiknek valójában nem tudok újat mondani. Ők anélkül is látják az életünket, hogy leírnám.
Minden blogger exhibicionista, mert ha nem így lenne, akkor csak a fiókjának írna naplót, de mi mégis kitesszük a többiek elé, mert éhezzük a visszajelzést, az esetleges biztatást.
Neked is köszönöm, hogy aggódtál értem, a karmádnak bizonyosan jót tett.
Látom elvetetted a fekete hátterű témát. Változik a blog és a gazdája is.
A fekete háttér nekem továbbra is cool, de volt, aki panaszkodott, hogy jojózik tőle a szeme, és nem tudja rendesen olvasni. Az, hogy változom, az biztos, csak nem tudom, merre.
Kedves Pulicka!
Asszem mi a két végletet képviseljük, úgyhogy nem biztos, hogy kedvelni fogjuk egymást, de azért szerettem volna ide beköszönni, mivel nagyon szépen megörökítetted a történeteteket, tényleg megható, szívszorongató és nagyon-nagyon szomorú.
Hogy mi jött le nekem ebből az olvasmányból? Az, hogy te igazán szereted a nődet, talán túlságosan is. Tőlem folyton azt kérdezi az olvasóim egy része, hogy miért nem ülök le a feleségemmel, és miért nem beszélem vele meg a dolgokat? Lám, te mindent megpróbáltál, és mire mentél vele? Megtennéd, hogy válaszolsz egy kérdésemre? Nagyon hálás lennék érte.
Tehát, a kérdés a következő: boldogabb lennél-e, ha az asszonykád titokban, úgy, hogy te ne tudj róla, valamelyik ifjú titánnal találkozgatna, de ettől jobb lenne a kedve, és téged is magához engedne mondjuk hetente kétszer-háromszor? Szépen nevelgetnétek a csemetéiteket, minden menne a régi kerékvágásban, az egyetlen különbség az lenne, hogy mással is hancúrozna néha, de mondom, te ebből semmit nem észlelnél?
Üdv, Pecér
Dír Pecér!
Először arra reagálnék, amit a második bekezdésedben mondasz. Hogy mire mentem vele? Erről első körben egy régi vicc jutott eszembe, mikor megáll egy külföldi autó, és a sofőr öt nyelven kér útbaigazítást, de a két magyar paraszt csak vonja a vállát. Mikor tovább hajt, megjegyzi az egyik, hogy csak meg kéne már tanulni valami idegen nyelvet, mire a másik: minek, látod az a fickó milyen sokat tudott, oszt mire ment vele?
Szóval, mire mentem vele? Nem tudom, lehet, hogy semmire, majd a jövő eldönti, de legalább megpróbáltam, ami ugye nálad fel sem merült, ebből adódik az a különbség közöttünk, ami miatt nehezen értenénk meg egymást, de az írásaid alapján azért biztos vagyok benne, hogy jót tudnánk beszélgetni egy elromlott liftben.
A kérdésedre meg nagyon szeretnék válaszolni, de képtelen vagyok rá. Annyira idegen számomra az a helyzet, amit vázolsz, hogy nem tudom feldolgozni, de azért megpróbálom. Leszögezném az elején, hogy nem vagyok féltékeny típus, bár a blogomból ez kiderül. Tehát, ha semmilyen jelét nem venném észre annak, hogy rendszeresen félrelép, és ebből én azt “profitálnám”, hogy odaadó feleség, kvázi álomasszonyként él velem, akkor, nyilván megéri a dolog, ha csak a sajár önző érdekeimet nézem, és nem érdekel, hogy miért viselkedik így.
A gond ott kezdődik, hogy húsz évig nem lehet hazudni, és tettetni, márpedig egy ilyen szitu tele van hamis képekkel. Ezt pedig nyilván észrevenném, és onnantól baj van. A másik része pedig ott hibádzik, hogy előbb-utóbb találna valakit a promisztkuitás alatt, akivel nem csak a szex, hanem más emberi értékek is többet jelentenek neki nálam. Ott pedig megint csak vége lehet a kapcsolatnak. Míg a monogámia nálam természetesen nem arról szól, hogy vallást kell alapítani egy váláshoz, de nem azért élünk egymással, hogy egész nap azt keressük, hogy kivel lenne jobb a jelenleginél.
Remélem, érthető voltam – Béke.
Nem voltál érthető, és sántít is szerintem kicsit a gondolatmenet. Tehát te azért ragaszkodnál a monogámiához a feleséged részéről, mert félsz a megmérettetéstől, és attól, hogy valaki mást esetleg nálad jobbnak fog találni. Jól értem? Legalábbis ezt írtad le. Nem kell egész nap azt keresni, hogy kivel lenne jobb, de tegyük fel, hogy szereti egy csomó tulajdonságodat, csak mondjuk a sörhastól herótja van és vágyik egy kockás hasra? Ilyenkor mi van? Nem szerencsésebb, ha időnként megkapja azt a kockás hast, nem fog elkopni, neked is jobb lesz minden szempontból. Persze a kockás hast értsd átvitt értelemben, lehet hogy egy jó, intellektuális beszélgetés hiányzik neki, vagy, hogy valaki komolyan vegye, hogy egyszer ő is úgy érezhesse, hogy fontos? Nekem úgy tűnik, egyszerűen besokallt tőled. Én a helyedben elengedném, menjen el a haverjaival egy-két hétre. Szervezd meg neki, hogy legyen hol laknia, menjen el tőletek egy kis időre. Meglátod, egy hét múlva visszajön, és belátja, hogy bár veled nem optimális, azért egyedül, vagy mással sem feltétlenül fenékig rumoshordó az élet. Az embernek néha kell egy kis kikapcsolódás a családjától, hogy rájöjjön, mit veszít el.
Sajnos, akár tetszik, akár nem, meg kell barátkoznod a gondolattal, hogy egyedül nem vagy képes megadni az asszonyodnak mindent, amire vágyik. Ez kiderült, kár lenne tagadni, nem is teszed. Na most, innen három út áll előtted. 1.) Folytatsz mindent úgy mint eddig, és reménykedsz a jószerencsében. Ennek várható kimenetele, hogy teljesen el fogod őt veszíteni. 2.) Megpróbálsz változtatni magadon valamit, hogy visszahódítsd. 3.) Nem változtatsz semmin, de megengeded neki, hogy amit tőled nem kap meg, mástól szerezze be. Legyen ez akármi.
Én a harmadik változatot látom a legtöbb sikerrel kecsegtetőnek.
A másik dolog, amit nem értek, hogy ezt írod:
“Tehát, ha semmilyen jelét nem venném észre annak, hogy rendszeresen félrelép, és ebből én azt “profitálnám”, hogy odaadó feleség, kvázi álomasszonyként él velem, akkor, nyilván megéri a dolog, ha csak a sajár önző érdekeimet nézem, és nem érdekel, hogy miért viselkedik így.” Nem túlzott igény ez a részedről? Nem elég neked, hogy egy álomasszonnyal élhetsz együtt, még az ő lelki motivációit is kontroll alatt akarod tartani? Tehát végső soron te még azt is elő akarod neki írni, hogy miért legyen boldog, és miért ne? Nem elég, ha szimplán csak boldog, és teszel rá, hogy miért? Egyébként meg legyél önző, igenis! Legalábbis egy kicsit. Te foglalkozz a saját boldogságoddal, ha ez megvan, magától kellemes leszel a feleségednek, megoldódnak a bajok. Persze, hogy besokall, ha azt látja rajtad, hogy tepersz ezerrel, hogy megsimogathasd a popsiját. Én azt tapasztaltam, hogy amíg szexuálisan ki voltam szolgáltatva a feleségemnek, addig szarul éreztem magam, és ugyanúgy siránkoztam, mint te. Egy papucs ember voltam akit rabigába hajtott a p..a. Ilyenek vagyunk mi férfiak. Aztán egy napon ettől besokalltam, és elkezdtem megoldani a dolgokat másképp. Ettől kezdve helyreálltak az erőviszonyok a családban, már nem kellett attól tartanom, hogy ha elmegyek a cimborákkal sörözni, akkor esetleg ez egy kéthetes szex-elvonókúrát von maga után.
Ezért az első és legfontosabb tanácsom a férfiaknak, hogy sose váljunk szexuálisan kiszolgáltatott helyzetbe, mert ezzel a saját nyakunk köré csatolunk egy pórázt, aminek a végét a nő kezébe adjuk. Lehet, útálni fogsz mindezért, de kérlek aludj ezekre egyet, lehet, hogy neked is segít. Remélem.
Kíváncsi leszek ennek a beszélgetésnek a végére…
Hát látod, arra én is. Most látom csak, hogy kitetted a linkemet, igazán jó esik, cserébe belinkellek én is, már ha meg nem sértelek.
Már régóta ott van…
Mindenesetre érdekesnek tartom a beszélgetést, lévén mindkét blogot olvasom, régóta. Némi fogalmam van a két blog írójáról, de az csak töredéke teljes valótoknak.
Mindenesetre nem gondolom azt, hogy mindenre van válasz vagy van megoldás. Ugyan lehet életút és élethelyzet azonos, de pontosan azért nem lesz jó megoldás rá az, amit javasol a másik (ami esetleg az ő problémáját megoldotta), mert nem egy emberről van szó. Szép dolog az is, hogy az embereket tipizáljuk, de egyetlen típusra sincs 100%-os példa.
Nekem leginkább azért tetszenek a blogjaitok Fiúk, mert önkifejezőek: azon “fertővel” és “mocsokkal” és abban a boldogságban úszik, amiben megélitek (a jelzők nem csak negatív tartalmat hordoznak, csupán valóságosak). És ez így van rendjén.
Pecér, velkambek!
Megfogadtam tanácsodat, már azt a részét, hogy aludjak rá egyet, és lőn!
Sokat töprengtem kettőnkön, és arra jutottam, hogy valójában mi nem egymást akarjuk meggyőzni. Én lennék a legjobban meglepve, ha arról adnál hírt, hogy letérdeltél az asszonyod elé, és sírva meséled botlásaidat. De te sem gondoltad szerintem egy percig sem komolyan, hogy holnap már az escort csajok adatlapjait bújom, és elkülönítek egy kisebb összeget a kicsapongásaim finanszírozására.
Nem, mi nem egymást győzködjük itt a net nyilvánossága előtt, hanem fitogtatjuk írói készségünket, retorika az egész, és persze azoknak szól, akik olvasnak bennünket, mert egy dologban azonosak vagyunk: az extrovertált exhibicionista énünk nem hagyja szó nélkül a miénktől eltérő életmódot vagy véleményt.
Lehet, hogy az olvasóknak most csalódást okozok ezzel, de nem akarok vitázni veled, nem akarom az olvasóimat meggyőzni arról, hogy az a helyes, amit én teszek, meg hát nem is biztos, hogy az, de te persze ettől még úgy és azt írsz, amit jónak látsz. És nem azért nem szállok be a vitába, illetve állok el a folytatástól, mert reménytelennek látom a győzelmet, hanem egyszerűen arra a következtetésre jutottam, hogy nincs értelme, nincs kit meggyőzni.
Hozzájárul ehhez az én kis saját külön bejáratú depresszióm is, időnként elvesztem emiatt az érdeklődésem a világ dolgai iránt. Ennek ellenére nagyra értékelem, hogy időt és biteket pazaroltál rám, jól esett.
Talán egyetlen dolgot szeretnék még leírni, hogy érthetőbb legyen a különbség a kettőnk életmódja között. Nekem azért nem sikerülne semmiképp felvállalni az általad preferált, javasolt életformát, mert van benne egy olyan elem, ami nekem nem megy. Ez pedig a titok. Nekem nincsenek titkaim, nem voltak, és nem is lesznek. A titokkal pedig együtt jár a hazugság. Sajnos én rossz hazudozó vagyok, elpirulok, röstellem magam, ha rákényszerülök, s aki ismer, az azonnal átlát rajtam, így idővel kellemetlenül egyenessé váltam, utálnak is néhányan ezért.
Az általad leírtakra azért reagálok, bár nem ellenkezek, hanem csak kiegészítek, megmagyarázok:
1. monogámia vs. promiszkuitás.
Nem a megmérettetéstől félek, hanem szerintem a gyakori partnercsere azt a veszélyt hordozza magában, hogy az ezt élvező fél elveszíti a realitás érzékét, és ténylegesen kettős életet kezd élni, amelyben két szegmens keletkezik, a szex és a család. S ez a két szegmens ráadásul teljesen elkülönül, s idővel, azt gondolja, hogy a helyzet az összes résztvevő félnek kívánatos és természetes, holott, csak addig működőképes az egész, amíg a titokfaktor meg nem sérül.
2. Az, hogy kontroll alatt tartanám a nejem érzelmeit?
Azt írtad, tegyek rá, hogy miért boldog. Húsz évig így éltem, és nem jött be. De ennek ellenére nem akarom előírni, hogy mit érezzen. Ha ez jött le, akkor nagyon vacakul fogalmaztam, bocs. Csak szentimentális vagyok, és azt élvezem a legjobban, ha valaki azért szeret aki/ami én vagyok, és nem azért, mert valahol már boldoggá tették, és éppen nekem is jut a máshol szerzett jó hangulatából.
Én mondtam: nem vagyunk egyformák, ez így van rendjén. ^^ Oyasumi!
Nagyon sok igazság van abban amit írsz, mármint a magamutogató énünkről. Ó, bárcsak tudnék én is ilyen visszafogott lenni! Őszintén remélem, hogy rendbe jönnek a dolgaitok, mindenképpen szurkolok nektek!
Régen írtál ide Pulicka, remélem, nem romlottak a dolgaid, így Karácsony felé.Nagy a félelem bennünk ilyenkor, úgy érezzük “vízválasztó” a karácsony, kiderül majd a titok, amit eddig nem értettünk. Vérmérséklet kérdése: vagy borítás, vagy túlzott tolerancia, vihar előtti csend…
Mélységesen együttérzek Veled, helyzeted átéltem már. Biztos vagyok abban, hogy hiteles és valós amit leírtál az elmúlt 20 évetekről, szépséggel, humorral, megrázó őszinteséggel. Repültél már magasan a szeretet szárnyain, és estél is nagyot ugyanezért. Ép ésszel, jó intellektussal, egészséges humorral vetted az akadályokat, megfeleltél minden próbán, mégis elestél. Miért? Nem magad miatt.
Ugyanazon életesemények nem egyformán hatottak Rád és a társadra, mást és mást váltottak ki belőletek. Nem kell emiatt most megváltoznod (úgysem bírnád sokáig játszani a vadidegen szerepet), jószerivel nézheted az események folyását, sokat tenni ellene/mellette nem tudsz. A lélek fájdalmát enyhíteni semmilyen antidepresszánssal nem lehet.
Kereshetsz új élményeket,melyekkel egy kis időre a figyelmed elterelheted.Ha megalázod magad később azt is nehezen hevered ki, ez semmit nem változat azon, hogy a feleséged 20 év rutinját megunta.Sarkából fogja kifordítani az életét, ma még úgy hiszi helyesen. Ha akarod, megadhatod neki a visszaút esélyét (ezt ma még ne közöld vele!)ezért nem kell brutális helyzetbe kerülni.
Addig még hosszú az út. Változni fogtok, ki tudhatja ma, azok az emberek akikké váltok majd, mennyire passzolnak egymáshoz.
A mai nap gondja az: ha azon rettegünk meddig tart amit fétünk, annak már régen vége…
Drukkolok Neked, egyéb gondolataimat “bevállalja” kommenteknél olvashatod. Vállalom.
Ilyenkor van az, hogy most vagy nagy lelki krízist élsz meg és totál kész vagy, vagy csak azért nem írsz, mert nincs időd és a dolgok szépen mennek a maguk medrében… csak, mint olvasó rossz ez a bizonytalanság, zéró bejegyzés két hete. :S
Én is csatlakozom a kiváncsiskodók táborához. Kérünk szépen egy status update-et.
…én már érdeklődtem. ^^ Jól van Pulicka, majd ír, ha jónak látja, de jól van.