álom

Tegnap éjjel éppen csak elaludtam, mikor álmot láttam, lidércnyomást. Abban a lakásban voltunk, ahol először éltünk pár évig. Ferencvárosi körfolyosós bérház, harmadik emelet. Huszonnégy négyzetméter, egy szoba és egy konyha, a vécé a folyosó végén, közös egy másik szomszéddal.

Annyira valóságos, hogy nem tűnik álomnak. Lencsivel vagyok, gyerekek még nincsenek valamiről beszélgetünk, valami lényegtelen dologról, a délutáni nap besüt az ablakon, fénypászmák a levegőben, a por csillog, és a szőnyeg aranyszínre gyúl. Lencsi hirtelen rosszul lesz. Összeroskad és egy székbe szeretne kapaszkodni, de nincs szék! Nincsenek székeink, csak hokedli van. Festetlen kopott, fa színű hokedli. Ráhasal a hokedlire, és szeméből süt a rémület, nyög és a hangja valódi kínról árulkodik. Felnyalábolom, kiviszem a szobából, és a konyhában leültetem egy másik ugyanolyan hokedlire, ami a sarokban áll. Azon megül, zihál, tágra nyílt szemében ott a halálfélelem. Arca kezd eltorzulni, a jobb arca még ép, de a bal  egyre darabosabbá válik. Olyan öreges, lefolyós, rosszul megrajzolt félarc lesz belőle. A jobb szeme is lejjebb húzódik, szinte folyik lefelé a fél arca. Hangja már nincs, nem is lélegzik, csak néz rám, hatalmas barna szemeivel. Haldoklik, vagy tán már meg is halt.

Ott állok vele szemben, tehetetlenül. Mit tegyek, hova vigyem? Hogy mentsem meg? Én is zihálok, nyögök, majd ordítok a dühtől és a tehetetlenségtől. Nem, nem, nem! Ezt ismételgetem, míg végre megszán az ég, és felriadok. Az ébredésem különös, olyan erővel pattanok fel fekvésből ülő helyzetbe, hogy Lencsit is felverem.

- Meghaltál álmomban, de jó, hogy élsz! – fuldokolva bújok hozzá, előtör belőlem a zokogás, ölelem, szorongatom, hogy bizonyos legyek, nem most álmodom, hanem csak az imént csalt meg az ostoba agyam. Egy idő után terhes neki az ölelésem, így hagyom aludni, átfordulok az ágy másik végébe, s csendben sírok tovább. Ahogy lassacskán megnyugszom, látom, hogy mindössze egy órát, ha aludtam, mert épp csak elmúlt éjfél. Mégis úgy érzem, mintha órák óta feküdnék, és még kipihentnek is érzem magam.

Így nyomott el újfent az álom, s a következő emlékem Lencsi telefonja, amint reggel hét körül csiripel, mert merül benne az akkumulátor.