az első éjszaka

Húsz évvel ezelőtt az első éjszakánk egy börleszk volt. Azonos munkahelyen, de más részlegnél dolgoztunk, és a tél közeledtével egy kisebb céges buli szerveződött, amelyre engem is meghívtak. A helyszín az a ház lett, ahol Lencsi éppen lakott, Buda szélén, már majdnem vidék, közepes parasztház a tél kezdetén a korán lehullott vékony hóval. 1988 novemberében jól mulattunk ott, és nekem nem akaródzott hazamennem, mert Lencsi olyan hatással volt rám! Nem ott találkoztunk először, mert egyszer már összefutottunk a cég központjában, a számítógépteremben, ahol éppen nekem háttal ült egy monitor előtt, és én valami számomra is különös késztetésnek engedve beletúrtam a hajába, ami rengeteg fekete göndör tincsből állt, és még így is a válláig ért. Nagyon megharagudott, a szeme villámokat szórt, de aztán később megenyhült, és napokkal később a vállalati bulin már önfeledten küldte felém a mosolyát.

Percek alatt kiderült, hogy mennyi közös van bennünk, addig nem is találkoztam olyan lánnyal, aki például a zenét hasonlóképpen nem csak hallgatta, hanem szívesen kreálta is. Nekem akkor valami bekattant az agyamban, valami, ami azóta is tart. Úgy búcsúztam, hogy halálos komolysággal csak annyit mondtam: én ideköltöznék, ha lehet.

Az a legérdekesebb, hogy nem nevetett ki, hanem az arca derűs maradt, és ugyanakkor megfontoltnak is látszott, a tekintete az enyémbe kulcsolódott, és tizenkilenc évének összes komolyságával azt válaszolta: rendben.

Utóbb kiderült, hogy a ház nem a sajátja vagy a szüleié, hanem a vőlegénye tulajdona, aki sajnálatos módon éppen a katonai szolgálatát tölti. Én sem voltam szabad, egy kifutó házasság végnapjait éltem, annyira, hogy a feleség mellett már egy alkalmi barátnőt is összeharácsoltam magamnak. Szóval, higgyétek el, annak a kapcsolatomnak, nem egy hirtelen jött szerelem vetett véget, vége volt már egy éve is talán, az akkori nejem abban az időben több fiúval is kiegészítette a fiatalsága, és persze miattam kihagyott randevúzási ismereteit.

A buli után ott maradt, ott felejtődött egy kazetta, amin diszkózene volt, és ráadásul, az első feleségem tulajdona. Logikus lépés következett, felhívtam Lencsit, hogy miként kaphatnám vissza, és minthogy nem mondott jó ötletet, én álltam elő eggyel: Megkérdeztem, tud-e főzni, mert ha igen, akkor megvacsorázhatnánk nála, és utóbb a kazettát is visszaadhatná. Nem is értem, miért nem mondott nemet, arra eszméltem, hogy az időpontot egyeztetjük, hogy miként találkozunk majd december elsején öt órakor a Deák téren.

Előbb érkeztem a megbeszélt időpontnál, és be akartam menni a közértbe, hogy vegyek egy üveg vörösbort, mert azt hiszem a vacsora pontosítása közben pizzában maradtunk, és akkor ez jó ötletnek tűnt. Mit ad Isten, ő is korábban érkezett, hogy ugyanabban a közértben vegye meg a szükséges kellékeket. Így idő előtt összefutottunk, és közösen vásároltuk be a az általunk összekonspirált vacsora hozzávalóit, majd metróra és buszra szálltunk, irány Hidegkút vagy Solymár. A pontos címre nem emlékszem, de a házikó nem feküdt messze a buszmegállótól, s egy szürke műanyag diplomatatáskát lóbálva, oldalamon Lencsivel haladtunk előre a havas járdán. Az biztos, hogy melegen voltunk öltözve, de a ruházatunkból mást már nem tudok felidézni.

Bementünk a házba, az ajtó közelében levettük a kabátot, sapkát, sálat és cipőt, s a ruhák alatt a földön kapott helyet a táskám is. A konyha nem volt túl tágas, de azért elfértünk, szinte az előszobából nyílt egy spártai egyszerűséget alulmúló fürdőszoba, és a konyhából balra nyílt a nagyszoba, amit manapság hallnak mondanának, de akkor és ott a funkciója az egész életteret jelentette, nappali és háló egyben – tu-in-van.

A szobában egy vaskályha szolgáltatta a meleget, már persze csak az után, hogy Lencsi begyújtott. Kezdetben a konyhában töltöttük az időt, megettük a pizzát, ami kissé szenesre sikeredett, és ittunk egy korty vörösbort.

Az a legérdekesebb, hogy együtt vettük, pedig egyikünk sem ivott szinte soha egy korty alkoholt sem. Én olyan szinten voltam antialkoholista, hogy később az esküvőnkön is üdítővel koccintottam. De akkor a vörösbornak valami fétisként ott kellett lennie, hogy oldja a bennünk lévő gátlásokat. Nem az alkoholtartalom, hanem a tudat kellett nekünk, hogy ráfoghassuk, lerészegedtünk, és minden a bor miatt történt.

Ettünk, ittunk, nőtt bennünk a várakozás és a kíváncsi feszültség. Lencsi a falikúthoz lépett, talán elmosott egy poharat, mikor mögé léptem, és átkaroltam. Egy fél fejjel magasabb vagyok, az orrom éppen a feje búbjánál kezdődik. Ő felemelte a fejét, és egy fél fordulattal hátra, a szemembe nézett. A szánk olyan természetességgel találkozott, hogy azóta sem értem. Azt mondják sokan, hogy szerelem első látásra, nem létezik! Pedig van, pedig volt, ott volt 1988-ban, le kellett volna filmezni, meg kellett volna rajzolni, hogy lássa mindenki, le kellett volna azonnal írni minden apró részletével, hogy elolvashassa mindenki, és bízzon a jövőben!

Azt találtuk ki, hogy kártyázni fogunk, mégpedig rabló römit. Ez nagyon rendben van, mert szeretem az olyan játékot, ahol nem csak a vak szerencse, hanem a kombinációs készség is előnyt jelent. A játékhoz átöltözött, mert közben meglehetősen meleg lett, vaskályha csak úgy ontotta a forróságot. Nem volt túl nagy ruhatára, végül egy piros pólót vett felülre, ami inkább atlétatrikóra hasonlított, mint a klasszikus Brando darabra. A mai napig meg van! A múltkor a lányomon láttam, azt hittem rosszul leszek a rám törő emléközöntől. De Lencsin másként állt. Oldalról egy kissé vagy tán nem is kissé betekintést engedett a mohó férfiszemeknek. Zavart volt, azt mondta ebben érzi magát kényelmesen, de ha gondolom, akkor felvesz valami mást. A helyzetet úgy oldottam meg, hogy hozzáhajoltam, s mint egy pihegő kismadárra, csókot leheltem a keblére ott a hónaljától kicsit lejjebb, ahol nem takarta semmilyen drapéria. Na, mondtam, most már nincs mit szégyellni. Ma már nem értem a dolgot, de akkor működött, megnyugodott, és folytattuk a kártyázást.

De mi legyen a nyeremény? Mindketten töprengve néztünk egymás szemébe, és mindketten azt mondtuk, hogy már tudjuk, mi lesz a nyeremény. Azt nem tudom, hogy ő mit kívánt nyerés esetére, de a szeme mély kútja sejtetett valami végtelen ígéretet, én nagyon egyszerűen azt kértem magamban, hogy ez a lány legyen az, akire egész életemben vártam, és legyünk együtt boldogok, míg világ a világ. A misztikus, ki nem mondott szavak ott lebegtek felettünk, a játék különös értelmet nyert, a tét pedig fokozta a kihívást.

Nem én nyertem, és máig nem tudom, hogy ő mit gondolt akkor. Ma már bármit mond is, nem tudhatom meg, hogy igaz-e. Nem nyertem, elveszítettem a játékot, pedig tisztességgel küzdöttem, de engem mindig is zavart, ha egy játéknak tétje van, olyankor sosem hoztam a legjobb formámat. Azt azért el kell ismernem, hogy Lencsi jól játszott, s az évek során számos játékban és az életben is többször bizonyította ügyességét és okos döntéseit.

A kártyázással úgy elment az idő, hogy az utolsó busz is vele tartott. Ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége? Most már nincs mit tenni, itt fogok aludni. Kimentem a fürdőbe, ahol pincehidegben próbáltam tisztába tenni magam, majd bebújtunk az ágyba, és leoltottuk a villanyt.

Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy meddig fogunk eljutni a paplan sötétjében, mert alig hogy egymás felé fordultunk, csókra nyíló ajkaink vad táncba kezdtek, mindketten megnyíltunk a másik felé, összekapaszkodtunk, tapintható volt a közöttünk szikrázó szenvedély. Másodpercek sem kellettek ahhoz, hogy nedvesen és forrón vágyakozva tapintsuk egymást a legtitkosabb helyeken is.  Én egy kicsit nehezebben engedtem el magam így első alkalommal, így a számmal és nyelvemmel jó példát mutatva az ölébe bújva, izzásban tartottam a szenvedélyt, de ő mindenben segített, viszonzott minden csókot és simítást, bátor és kíváncsi szája semmitől nem riadt, és lassacskán önfeledten fonódtunk össze, majd végül a lehető legforróbb pillanatban, mikor testünk eggyé vált volna éppen, valaki hangosan dörömbölni kezdett az ajtón!

A varázs azonnal megszűnt. Ijedt pillantások, ki lehet az így tizenegy után? Lencsi kiszállt az ágyból, és én is úgy tettem. A sötétben elbotorkáltam a szoba túlsó végéig, ahol a nadrágomat hagytam. Csak félig-meddig hallottam a konyhából beszűrődő zajokat, a farmerom felhúzásával voltam éppen elfoglalva, amikor kinyílt a szobaajtó.

A szobában sötétség terjengett, egy kevés fény csupán az ajtó mellett álló ruhásszekrény tetején álló világító földgömb belsejéből szűrődött ki, ez épp csak arra elég, hogy ha megszokta az ember, ne botoljon el valami akadályban, vagy ne menjen neki egy széknek. A szoba elég hosszú, vagy öt méter lehetett, s én az ajtóhoz képest a lehető legtávolabb álltam, persze félmeztelenül, a nadrágomat gombolva.

A katona-vőlegény tért haza, meglógott a seregből egy kis önkényes eltávra, és magával hozta az egyik cimboráját is. A hangjából ítélve már nem volt szomjas, igyekezett valahol megalapozni a hangulatot a hazatéréshez. És most ott állt velem szemben, Lencsivel beszélt közben, ha megölnek, sem tudom, miről, aztán átsiklott rajtam a tekintete és becsukta az ajtót, gondolom, nem akarta kihűteni a befűtött szobát.

Értetlenül álltam, most akkor látott vagy nem látott? Mit tegyek? Lebuktam, és kezdjünk tárgyalásba? Mondjuk, egy részeg megcsalt férfivel nem tudom, miről lehetne tárgyalni? Egy másodpercig tétováztam, aztán döntöttem: rájuk bízom, mi lesz. Visszamentem az ágyhoz, és lekuporodtam az ágy mellé, a legsötétebb zugba, és a paplant úgy helyeztem el, hogy takarjon engem.

Lencsi ezalatt a konyhában győzködi a léces duót, hogy vissza kéne menniük. A cimbora hajlik is a dologra, merthogy ő nem részeg, és azonnal átlátja a helyzetet, de a vőlegény hajthatatlan. Egyszerre felkiált: Laci, gyere ki! Az ütő megáll bennem! Tudja a nevemet? Ez ördögi! Nem indulok el, mert azért gyanakszom, hogy valami itt nincs rendjén. Aztán újra: Géza, gyere ki! Nahát, csak hihetetlen egybeesés, hogy elsőre pont az én nevemet mondta. Azért az látszik, hogy legalábbis sejt valamit. Nem jövök elő sem Laci, sem Géza képében, mire ő megissza a maradék vörösbort, és nagy nehezen összekászálódik, és cimborástul kívül kerül az ajtón.

Egy kis ölelkezés, egy kis vigasztalás, közben annyira édes, ahogy hozzám bújik és annyira izgató, hogy már készen is állok a bevetésre. Bebújunk az ágyba, mohón csókoljuk egymást, hogy feledjük az izgalmakat, de már dörömbölnek is újfent.

Visszajött! Ez már bosszantó! Lencsi is kezd kifogyni a türelemből, én már nem is kapkodok, csak leülök az ágy mellé, és magamra húzom a paplant. Hallom, ahogy veszekednek. Tudom, hogy van itt valaki! – kiabál a katona. Nincs itt senki! – így Lencsi. Ezzel elvannak egy darabig, majd még egy kis bor, egy kis pénz, és távozás. Talán mára vége.

Visszabújtunk az ágyba, a sok ajtónyitogatás nem használt a szoba hőmérsékletének, mert egyre hidegebb van, főleg alsógatyában a földön ülve volt kellemetlen. De most a paplan alatt már jó, egymást is melegítjük, sőt felforrósítjuk, összebújunk és mindjárt jó lesz, mindjárt! De nem! Újabb dörömbölés!

Ez a katona már csak ilyen. Itt lesz velünk egész éjszaka, én meg halálra fagyok a világ legtüzesebb nője mellett!

Négyszer vagy ötször tért vissza! Az utolsó esetben még a szobába is bejött, és úgy ahogy volt kimenőben, cipőben ledőlt az ágyra. Ott kesergett tőlem harminc centire, azt sírta, Lencsi te már nem szeretsz engem, Lencsi meg vigasztalta, füllentett neki, hogy dehogynem, csak menjen vissza, mert bajba kerül. Nagy nehezen felkelt és már épp el is indult, amikor meglátta a táskámat.

- Ez a táska kié? – kérdezte.

- Az enyém – mondta neki Lencsi -  céges anyagok vannak benne.

- Kihajítom! – így a katona.

- Meg ne próbáld! – Lencsi most már haragszik.

Aztán elcsattant egy pofon. A katona kezdett erőszakossá válni. Megmerevedtem, vártam, a folytatást, hiába eddig a bújócska, lehet, hogy most muszáj lesz közbelépni. De vége lett. Kiment az ajtón, ment a cimborájával együtt, vagy inkább az rángatta magával.

Hajnali egy óra lehetett. Ágyba bújtunk ismét, és csak vártunk. Vártunk egy darabig, s mikor már úgy tűnt végleg elmaradnak a zaklató dörömbölések, szembe fordultunk egymással.

A sötétben csak a szemünk fehérje világított, és szeretkeztünk. Szorosan öleltük egymást, összefonódó testünk eggyé vált, a leheletünk összekeveredett, pórusaink egymást lélegezték, kezeink úgy markolták egymást, mintha soha nem akarnák, hogy az éjszaka véget érjen.

Másnap Lencsi összeszedte a cuccait, és soha többet nem aludt abban a házban. Választott. És mindketten reméltük, hogy jól.