előszó helyett

Ez a könyv, mely napló is egyben arról szól, hogy húsz éves együttélés után hogyan élem át férfiszívvel a házasságunk összeomlását.

A válság első napjaiban jutottam arra, hogy le kellene írnom a történéseket, s még ha magam nem is profitálhatok belőle, tán valaki másnak még hasznára lesz. Először mintegy terápiaként, önmagam megnyugtatására róttam a szavakat, nem volt kinek elmondanom, ami bánt, de később elhatalmasodott rajtam a vágy, hogy lukacsos emlékezetemnek ellenállva megörökítsek mindent, és később így segítsek majd magamnak visszatekinteni a múltba, hogy az életem fontos pillanatai ne merüljenek homályba, a feledés homályába.

A könyvet ténylegesen azokon a napokon írtam, amelyeken az események megtörtének; olykor csak percek és órák választottak el a történet és annak papírra vetése között, így az érzelmi állapotom időnként a stílusba is jócskán beleszólt. Utólag aztán nem is nagyon akartam ezeket a hibákat kijavítani, mert úgy érzem, hozzá tartoznak a naplóhoz. Hiteltelenné is válna, ha hűvösen kiszámított írói eszközökkel lennének kifejezve az életem érzelmi tető- és mélypontjai. Néhány toldást és javítást kivéve, ez az egyetlen olyan fejezete a könyvnek, amelyben keveredik az eredeti megfogalmazás, és azok az utólag hozzáírt gondolatok, amelyektől hellyel-közzel alkalmassá vált arra, hogy e könyv bevezetője legyen.

A történet egy része on-line formában olvasható volt az interneten 2008 októberétől egészen az események végéig. Végső soron az onnan kapott biztató visszajelzések vettek rá, hogy papíros, írásos formában is összerendezgessem. Ebben a könyvben ezért minden benne van, ami a világhálón olvasható volt anno, és még egy csomó más, amit akkor nem akartam közszemlére tenni. Voltak olyan epizódok, amelyek túlságosan intimnek bizonyultak, és a feleségem kifejezetten kérte, hogy ne tegyem ki a világhálóra. Később aztán ez a hozzáállása megváltozott ugyan, de az internetes verzióba már nem kerültek vissza a kimaradt jelenetek. Ez hát amolyan rendezői változat. Aztán az is fontos, hogy helyenként olyan értesüléseim és gondolataim is voltak, amelyek befolyással lehettek volna a történetre, és akkoriban semmiképpen sem akartam interakcióval megzavarni a folyamatot, bár már maga a blog létezése is beleszólt némileg a folytatásba.

Ha bárki arra gondolna, hogy az előző sorok már el is döntötték a történet végét, azt ki kell ábrándítanom: amikor ezeket írom, szilárd elhatározás él bennem, hogy a kimeneteltől függetlenül megpróbálok az élményeimből könyvet faragni, és még magam sem ismerem a végkifejletet.

A napló írása közben több olvasótól kaptam ilyen vagy olyan visszajelzést, néhányat kommentben, másokat levélben. Ezeket – már a célra alkalmasakat – az íróik nevének elhallgatása mellett felhasználtam a könyvben, mert úgy éreztem, segítenek kontextusba helyezni a történetet.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az effajta írások főként a nőket kötik le, azokat viszont kortól függetlenül, nyilván izgalmas kirándulásnak ígérkezik belelátni egy férfi lelkének legmélyebb bugyraiba. Volt olyan olvasóm, aki szégyenkezve vallotta be, hogy érzi ugyan, hogy nem szép dolog más nyomorát élvezni, de annyira lebilincselőnek találja, hogy alig várja a naponta frissülő bejegyzéseket.

Ígérhetném, hogy objektív leszek, de minthogy szenvedő alanya vagyok ennek az egésznek, kizárt, hogy ez sikerüljön, így ezúton kérek mindenkit, aki olvassa, hogy ne ítélje meg vagy el az írásom alapján a szereplőket és különösen a feleségemet ne, hiszen neki nincs módja arra, hogy megvédje az álláspontját, bár az internetes verzióban kommentezhetett volna, ha akar, de utólag is bölcs döntéssel nem szólt bele egyáltalán.

Ha szeretnék is tényszerű képet festeni a házasságunkról és a válságunkról, képtelen vagyok rá, nem tudok elrugaszkodni a saját látásmódomtól, így amit írok, esetleg helyenként tudálékos, arrogáns, hím soviniszta és pökhendi is lehet, akik ezzel tudnak boldogulni, és meglátni a sorok között rejlő igazi mély dolgokat, csakis azok kövessenek!

Ami itt olvasható, az nem az igazság, hanem a tények egy sajátos szögből felsejlő fény-árnyék játéka, pontosabban annak vetülete, hogy miként élem én át az egészet. Ez itt az én verzióm, és semmi több. Ha más írta volna, bizonyosan másképp látszanának egyes dolgok. Valahogy úgy, mikor egy rab vagy elítélt azzal vezekel, hogy leír mindent, bár tudja, hogy ettől semmi sem változik, mert az ítélet már megszületett.

Én nem vagyok pozitív hős, nem várom el senkitől, hogy azonosuljon velem. Annyit próbáljatok megtenni csupán, hogy elhiszitek a történetemet, mert minden szava igaz, még akkor is, ha időnként túlzónak és hamisnak is tűnik. A férfiak majd rájönnek, nos, valamire talán rájönnek, a nők pedig megtudják, szóval, valamit biztos megtudnak. Azt, hogy mit kellene tennünk, hogy jobb legyen az életünk, nem tudom elmondani, mert én sem ismerem a választ. Annyit teszek csupán, hogy elmesélem, mi történt velem, a tanulságot mindenkinek magának kell levonnia.