isten, haza, csalás

A feleségem egy speciális internetes fórum tagja. Ez egy szinte titkos szervezet, mely nélkülöz mindenfajta politikai vagy társadalmi célt, a vezérelvük kimerül az egyszerű beszélgetésben, ahol is a témákat és a válaszokat csakis saját maguk cenzúrázzák.

A Bombagyár néven elhíresült blogtanya néhány makacsabb tagja hozta létre, miután a Bombagyár fóruma annyira felhígult, hogy mind tartalomban, s mind a hozzászólók színvonalában lassacskán a Subba szintjére süllyedt. Először Epertenyésztőkként fórumoztak, majd némi politikai herce-hurca miatt új fórum alakult, de új néven. Hihetetlen képzelőerőről téve tanúbizonyságot Banántenyésztők fóruma lett az új nevük.

Az összes hozzászóló és júzer tőlem élhet-halhat tetszés szerint, de egy biztos, ez a tenyészet elvette tőlem a feleségem, vagy legalábbis nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a családunk sorsa ilyen hitvány fordulatot vegyen. Hogy lesz-e hepiend, visszakapom-e a nejem, erről szól ez a könyv.

-o-

A történetünk ott kezdődött, amikor immár vagy harmadszorra gyűlt össze a fórumozók egy kisebb csoportja. Az ilyet fórumtalinak hívják, ami lehet, hogy szerfölött bájos elnevezésnek tűnik, de számomra egyenértékű a napszemcsi szintjével, pedig az idejárók avagy inkább ideírók zöme meglett, értelmes ember! Az első mítingjük inkább csak mekdonáldsz szintű volt, ezt bent tartották valahol Pesten, talán egy kávézóban; de hamar kiderült, hogy nem lehet igazán jól egymás veséjébe látni, ha műanyag széken posztol az ember. Így rövidesen az otthoni pizsamapartis, bográcsos verzióra váltottak.

Azokból a jelekből, melyek főként fényképek lelkes mutogatása, és az előző találkozók szuperlatívuszokban történő méltatása jelentett, szóval néhány jelből arra következtettem, hogy az álnevek mögött rejtőző emberek személyisége a találkozók során a feleségemet lenyűgözte.

Csupa fantasztikus ember: van itt megvesztegethetetlen erdőőr, akinek állítólag már milliókat is ajánlottak, ha behunyja a szemét egy kis fakitermelés idejére, meg kutyákat áruló tenyész, az egyikük meg, huh, a szerencsés, háromezer eurót kap havonta az EU-tól, olyan munkáért, amelyben gyakorlatilag nem hogy nem kell csinálnia semmit, de nem is szabad. Szóval csupa radikális kormányellenes, romantikus lázadó. Más körülmények között elragadónak találnám őket, de ma nem!

A jobboldaliság luxusában bírálnak mindent, elhatárolódnak a komcsiktól, azért is furcsa, hogy a nemzeti érzület mellé simán belefér a bal-liberális szingli, independent vúmen életérzés, és az Isten és a haza mögül pontosan a szoclibek kedvére nyírják ki a családot, ami végképp érthetetlen, hiszen a feleségem mindezidáig ebben az elkötelezettségben hitt a legerősebben! Az elmúlt húsz évben büszke volt arra, hogy anyaként él, és összetartja a mi kis családunkat, most pedig egy hosszabb találkozóról hazatérve közli velem, hogy válni akar!

Lenyűgöznek ezek a nők és férfiak – és most nem csupán a gúny beszél belőlem, mert egy dologgal kapcsolatban tényleg csak ámulni tudok: annyi a szabadidejük, mint a nejemnek, szóval rengeteg, mert ő ugyan folyton panaszkodik erről, de a valóság a három majdnem felnőtt gyermekünk mellett azért kicsit más! Koránt sem annyi már a tennivaló körülöttük, mint régebben, mindhárman a felnőttkor küszöbe felé tartanak, annak minden örömével és kínjával.

Szóval ezen sok feles idővel bíró emberek rendszeresítették a találkozókat; nem volt elég az írás, nem volt elég az olvasás, nekik bogrács, hálózsák és persze egyiküknek a feleségem is kellett.

A legutóbbi „tali” valami konspirációt kívánhatott a nejemtől, sűrű levelezéssel volt napokig elfoglalt; talán születésnapja volt valamelyik tagnak, de lehet, hogy tévedek, mert aki esetleg nem jött rá, az most szembesüljön azzal, hogy a nejem aktív, oszlopos tagja e díszes társaságnak. Valójában, szerintem a legutolsó találkozó már inkább személyes, pontosabban két személyes ügy lehetett, bár ezt ő a jelen pillanatban határozottan tagadja, és mindmáig csoportérdekből elkövetett elutazásként manifesztálja.

És minthogy az én feleségem az egyik főszereplője ennek a történetnek, nevezzük őt meg, hogy ne csak mint nej, ara, vagy egyéb semleges kifejezések meséljenek róla.

A nevét saját kérésére nem teszem közzé, így a történetünk összes szereplője álnevet kapott. Legyen tehát az ő neve most Lenke, azoknak, akik közelebbről ismerik, azoknak Lencsi, de én Kis Szívemnek vagy Szívecskémnek, esetleg Csibének hívom.